Bebop

A negyvenes években született bebop irányzat sokak szerint a modern jazz kezdetét jelenti. Közvetlenül a kis létszámú swing bandákból fejlődött ki, és sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a játék technikai elemeire és az összetett harmóniákra, mint az énekelhető dallamokra. E könyv elméleti anyaga, amivel később találkozni fogsz, ebben a stílusban gyökeredzik. Az altszaxofonos Charlie "Bird" Parker nevét kell megjegyezni, mint a stílus atyjáét, és Dizzy Gillespie ("Diz") trombitást, mint bűntársát. Dizzy egy big band-et is vezetett, ahol kubai ütősökkel dolgozott. Segítségükkel ismertette meg az amerikai közönséggel az afro-kubai zenéket, mint pl. a mambót. A bebop, és ezzel a modern jazz igazi alapjait azonban Diz és Bird kvintettje fektette le, valamint a későbbi kis csapatok, melyekben játszottak.

Habár - a korai stílusokhoz hasonlóan - a blues és a populáris dalok sok elemét átvették, a bebop játékosok kompozíciói - mint pl. George Gershwin és Cole Porter számai - már az első időktől kezdve elszakadtak a népszerű zenétől. Valójában nem is szánták őket tánczenének. A darabok jellemzője volt többnyire a gyors tempó és a nehezen játszható nyolcados futamok. Sok bebop standard a populáris zenék akkordmeneteit használta, mit pl. az "I Got Rhythm", a "Cherokee", vagy a "How High The Moon". A rögtönzéseket az akkordokból értelmezett skálákra alapozták, és a skálákban olyan alterációkat használtak, mint például a szűkített ötödik fok.

A bebop a kíséretekben épp olyan új megközelítést hozott, mint a szólókban. A dobosok a lábdob helyett egyre inkább a lengő tányért, és a lábcint használták. A bőgős feladatává vált az egyenletes lüktetés biztosítása szinte kizárólag a walking bass (ejtsd: vóking béjsz, sétáló basszus) használatával, vagyis az akkordmenet körvonalazása negyedes lépésekkel. A zongoristák egy könnyedebb játékmódhoz jutottak, mivel a bal kéznek nem kellett közvetlenül biztosítania a lüktetést, és nem korlátozódott az akkord-alaphangokra. Ezek mellett a modern jazz standard forma vált általánossá: az előadók a standard témájával kezdenek, gyakran unisonóban, utána a szám harmóniavázára játszanak szólókat, előre meghatározott számú körön át, majd végül visszatérnek a témára. Gyakorivá vált a "négyezés", vagyis, amikor a szólisták négy ütemes frázisokat váltanak egymással, vagy a dobossal. A hagyományos bebop kvartett és kvintett formációk (zongora, bőgő, dobok, szaxofon vagy trombita) a mai napig alig változtak a 40-es évek óta.

A korábbi generációból sok zenész segített kitaposni a bebop ösvényét. Közéjük sorolható Lester Young, Coleman Hawkins, Roy Elridge, Charlie Christian, Jimmy Blanton és Jo Jones. Közülük Hawkins-t és Young-ot szokás leginkább kiemelni. További bebop mesterek Sonny Stitt és Lucky Thompson szaxofonosok, Fats Navarro, Kenny Dorham és Miles Davis trombitások, Bud Powell, Duke Jordan, Al Haig és Thelonious Monk zongoristák, Milt Jackson vibrafonos, Oscar Pettiford, Tommy Polter és Charles Mingus bőgősök, Max Roach, Kenny Clarke és Roy Haynes dobosok. Miles, Monk és Mingus további fejlesztéseket vezetett be, zenéjüket külön tárgyaljuk a post-bop korszaknál.

All content copyright © The Outside Shore
Marc Sabatella / Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
P.O. Box 147151, Edgewater, CO 80214-7151
magyar fordítás: Makrai Balázs